Gondolom, most a fél világ találgatja, hogy vajon miféle bokros teendője van a díjazottnak december 10-én. Több ismerősöm arra tippel, hogy Bárdos Deák Ági 60. születésnapi bulijára készül a budapesti Fáklya klubba. Ági is hatalmas rock and roll-lázadó volt, sőt (Dylannel ellentétben) még ma is az.
Biztos vagyok benne, hogy huszonöt évvel ezelőtt pimaszul vagány gesztusnak tartottam volna ezt a levelet, sőt annak örültem volna a legjobban, ha Dylan, a Masters of War szerzője magasról letojta volna a svéd „bombagyáros” által alapított díjat, ahogy azt közel három héten át tette is. Amikor aztán elmagyarázta, hogy annyira meglepte őt a Nobel-díj híre, hogy nem talált szavakat, felemás érzések kavarogtak bennem. Rengeteget gondolkodtam, de csak arra jutottam, hogy „változnak az idők” – ahogyan azt maga Dylan énekelte-kántálta 1964-ben (The Times They Are a-Changin').
Az azonos című albumot 1989 decemberében vettem Bécsben, amikor először léphettem nyugati földre. Addig csak többször átmásolt, recsegő magnókazettákról hallgathattam kedvencemet. A bakelitlemezen még mindig ott az árcédula, 90 schillingbe került, ráment az összes átváltott pénzem, ráadásul a félnapos városnézés alatt a hónom alatt óvtam, vigyáztam. Két évvel később, már budapesti diákként szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az ösztöndíjamból nem futja koncertjegyre, hogy az ilyesmi már tájainkon is az úri középosztály kiváltsága. Úgyhogy kerítést is másztam Bob Dylan kedvéért. Akkor nem jutottam be a Népstadionba, sőt a velem együtt mászó két fiút jól meg is kergették a rendőrök. Tavalyelőtt a kassai szervezők kedves levélben, ingyenjegyet kínálva invitáltak az ottani Dylan-koncertre, de akkor már túl hosszúnak tűnt a Pozsony–Kassa vonatút, a szó szoros és átvitt értelmében is.
Mindketten sokat változtunk. Ő ma már Las Vegasban szórakoztatja a módosabb nagyérdeműt, én meg főleg avangárd dzsesszt és underground technót hallgatok, szóval olyan ő nekem, mint az első szerelmem, akiről ugyan hallok egy s mást néha, de már nem érdekel. Persze örülök, hogy Nobel-díjat kap, (majd átutalják a pénzt), nyilván megérdemli azért, amit 1962 és mondjuk 1982 között írt. Rajta keresztül a csavargó folkzenész, Woody Guthrie és a McCarthy-éra üldözöttje, Pete Seeger munkásságát is elismerik, bár őket errefelé kevesen hallgatják. Inkább mondok egy ismertebb, de szintén korszakformáló nevet: Leonard Cohen. Ő finomabb eszközökkel csinálta ugyanazt, mint Dylan: széles tömegek számára tette elérhetővé a költészetet. Jelképesnek és sorsszerűnek tartom, hogy épp mostanában halt meg.
Egy biztos: ezentúl minden dalszövegírónak esélye van arra, hogy költőként értékeljék, akár még Stockholmban is. És ez szerintem pont annyira forradalmi dolog, amennyire manapság lázadni érdemes a bevett szokások ellen.
Szólj hozzá!