Először arról folyt a szó, hogy is volt régen...
Amikor még egy-egy kislemez nem volt több egy szimfóniahossznál, vagyis 3-3 percnél, s a több számot tartalmazó albumokra is legfeljebb 1-2 sláger fért fel – a többi szám pedig kísérletezésre adott lehetőséget. Bródy megfogalmazta azt, amit kortársaitól és a középgeneráció képviselőitől már számtalanszor hallottunk: az, hogy lehetőség volt konceptalbumok megjelentetésére, hogy számokon átívelő gondolatokat közöltek ezek a lemezek a gondos szerkesztés által, progresszivitást adott a zenének.
Ahogy mondta:
„a zenei és színházi élmény határán volt egy-egy nagylemez meghallgatása”.
Amit a technika annak idején adott, szőtte tovább a gondolatot, azt el is vette. Ma már a zene nem művészet, a lemezeket nem szerkesztik, hanem üzleti tervet lészítenek hozzá.
„A mi gyökereinkből nőtt ki ez a nagyon dús lombozatú zenefa”
– tette hozzá. Megjegyezte, hogy 2015-ben 16 ezer új szám jelent meg. Slágerré válni jó esetben is hetente egy tud, tehát kb. 50 dal váltja be előadója és/vagy szerzője álmait. Így hiába születik azonban sokkal több dal, nem születik több sláger. A hangfelvételi technika fejlődésével ráadásul az egész szisztéma megváltozott.
„Annak idején „kijátszották a számot, és csak azután vették fel”,
most uzsgyi a stúdióba, és addig variálják, amíg kész nem lesz. Kitért a napjainkban tapasztalható bakelti-nosztalgiára is, noha sokan azt állítják, jobban szól, mint egy cédé, valójában a digitális hangfelvételek ugyanolyanok, mint az analóg, esetleg egy dolog hiányzik belőlük:
„a sercegés melegsége”.
Megosztotta közönségével azt a családi szösszenetet is, amikor a legkisebb gyerekének lejátszott egy bakelitet – egyébként mind a négy gyermeke más zenét hallgat –, mire jött a Nagy Rácsodálkozás:
„Ennek két oldala van???!!”
Elismerte, hogy a zenehallgatás viszont megsokszorozódott: szinte mindenki mindenhol zenét hallgat, de elmondta azt is, hogy nem irigyli azokat a fiatalokat, akik most kerülnek fel a rockzene színpadára, mert
„ez egy nagyon gyorsan forgó színpad”.
A tehetségkutatók miatt évente lecserélődnek a szerethető arcok – vélekedett, így a zeneáramba bekeveredett előadók nem képesek személyiséggé válni, ráadásul a szerzői kreativitás is háttérbe szorul. Azok a legszerencsésebbek Bródy szerint, akik rendelkeznek egy közösséggel és/vagy van klubjuk, ahol és akik előtt felléphetnek, így néhány év kísérletezés után a reflektorfényben
"már van arcuk, formájuk, tartásuk."
Elmesélte, hogy újra összeállna a NEOPRIMITÍV, amely arról volt híres, hogy mindenki által ismert slágerekre írtak elsősorban politikai jellegű, blődli szövegeket, amelyek aztán kortársaik körében "örökzöldek" lettek. Most meg az van, hogy nincsenek olyan feldolgozásra érdemes slágerek, amelyeket a társadalom egésze ismer.
A Stumpf-féle elnevezésről, miszerint Bródy a „magyar dal apja”, csak annyit mondott:
„Nem hiszem, hogy megtermékenyítettem a magyar dal gyermekeit” :)
Bár leginkább szövegíróként emlegetik, ne feledjük, hogy Bródy János mintegy 170 dal zenéjét is megírta.
„Magamat tekintve mindig is voltak kételyeim...”
– tette hozzá a fentiekkel kapcsolatban. Megosztotta a hallgatósággal, hogy a szerzői és az előadói tevékenység szerinte egészen mást követel az embertől, az alkotás nem egy társas műfaj,
„míg a magány az előadó számára irtóztató”.
A publikum a dalokat mindig az előadóval azonosítja, a szerzőt alig-alig jegyzi meg a közönség.
„Én sokat álltam a színpadon, el is énekeltem a dalaim többségát. De vannak olyan kollégáim, akik nagyobb figyelmet érdemelnének, mint én”.
A beszélgetést azzal fejezte be, hogy ugyan ezen a pályán (vö. zene...) viszonylag könnyen lehet sikereket elérni, így a fiatalok számára csábító lehet, de inkább beszéljék le őket erről a szülők... Aztán, ha ennek ellenére mégis zenész lesz,
„akkor talán megérdemli”.
A beszélgetés a Cseh Tamás Program konferenciáján, a Ludwig Múzeumban volt
Szólj hozzá!