Aztán a zenekar basszusgitárosának eszébe jutott, hogy jó lenne az egyenes helyett egy bongyorkás hajzat huncut bajuszkával, meg hát a basszusgitárosokat a kutya nem ismeri fel a kocsmában, a csajok sem (náluk kevésbé már csak a dobosokat, okokat lásd lentebb), meg hát úgyis romlik a füle, úgyhogy döntött: Szóljon hangosan az ének! Nos, ő volt Soltész Rezső, történetünk szempontjából tulajdonképpen lényegtelen, az említett dal meg egyenesen szörnyű, merénylet a zenei jó ízlés ellen, a többi alkotása pedig csak még rosszabbra sikeredett. Hagyjuk is!
Volt viszont egy gitáros is ebben a zenekarban, akkor még volt haja is (meg heje-huja) meg neve is, konkrétan Szigeti Ferenc, és úgy gondolta, hogy ő egy másik utat választ, és próbál valami rockzenefélét alkotni. Az időpont épp kedvező volt, itthon épp csúcson pörgött a rockélet, volt például Beatrice, mely utóbbinak volt egy billentyűse, egyben showman, Gidófalvy Attila és az ő combkeféje, amit első Ferencz Jóska is megirigyelt volna. És még zenélni is tud, meg jó arc is. Nosza, le is lett nyúlva. A ricsések nem örültek.
Na, ezzel megvolt egy új banda alapja, kellett még egy basszusgitáros (lásd fenti okok), szereztek hát egyet Kiss Zoltán személyében, dobosként pedig Kocsándi Miklósra esett a választás, és szerencsésen lőttek maguknak egy kiváló hangú, az alkohollal már akkor, alig több mint 20 évesen is közeli barátságot ápoló puncimágnes énekest is, nem volt ő más, mint Takáts Tamás. Történt mindez 1979-ben.
Már csak egy jó nevet kellett választani, ez lett a Karthago az ókori pun város után, amelyet Cato szerint el kell pusztítani, és már indulhatott is az elefántdübörgés (Hannibál, fehér elefántok, átkelés az Alpokon, csak hogy tudjuk mihez kötni).
A zenekar ontotta a jobbnál jobb (na jó, ne essünk túlzásokba, tűrhetőbbnél tűrhetőbb) zenéket a Foreigner által képviselt west coast stílusban és a bugyutábbnál bugyutább, úttörőfogadalmakkal vetekedő minőségű szövegeket (Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek... – még most is fáj, ha rágondolok, és mivel ez a refrén, elhangzik vagy 30-szor a dalban, és akkor a közhelyszótárt teljes mélységében kiaknázó A pénz és a Barátok nélkül című számot még nem is említettem), viszont a lemezgyár nem kötött beléjük, mert ellenzéki hozzáállásnak nyoma sem volt bennük, szóval jöhettek a lemezek – és jöttek is (és mint a Paks, az atomváros című opuszból kiderült, tudtak instrumentális zenéket is), és rótta a hazai meg egyéb szocialista országutakat koncertről koncertre. A zenekar honlapján ugyan az szerepel, hogy az ország legnépszerűbb zenekara lettek, de ezt fogadjuk egészséges kétkedéssel, jusson eszünkbe, hogy akkor volt csúcson a P. Mobil, a HBB, az Edda, és létezett még Omega meg Piramis (már úgy értem, nemcsak elméletben)... Szóval enyhe túlzás azért van ebben.
Aztán történt egy baleset, meghalt egy tini rajongó egy koncerten, és megszületett a Requiem című szám, amely végleg bedobta a zenekart a köztudatba a kevésbé rockrajongók körében is. Kocsándi Miklóstól pedig végre megtudtuk, hogy (mivel a dobosokat még annyira sem ismerik fel a csajok, mint a basszusgitárosokat, mert ők alig látszanak a dobcucc mögött, mondhatni) a dob mögül más a világ.
A szekér 1985-ig futott, aztán mindenki választott valami szép polgári foglalkozást asztrológustól menedzserig terjedő skálán, Takáts Tomi meg hálistennek maradt énekes (az Eastben, meg lett dobos a TT Dirty Blues Bandben pár évig, aztán visszatért az énekhez, és Gaál Gáborral sok jó zenét adott az értő közönségnek, ráadásul még gitározni is megtanult, meg fellépett a Rolling Stones előtt, Hobo igen nagy bánatára, merthogy a HBB meg nem).
Aztán jó magyar szokás szerint 1990-ben újra összeállt a banda, és azóta újra ad néhány évente egy-két koncertet, ha van valami kerek évforduló, márpedig annyi minden történt csak az elmúlt 2000–2500 évben is a világban, hogy valami kerek évforduló mindig van.
Idén épp 35 éves lesz a zenekar, most ez az apropó.
Ezért hát lesz egy 35 éves szülinapi koncert a Budapest Parkban július 31-én (eredetileg július 5., a Park mellett a Lágymányosi izé... majdnem Szent László... jaj, mondjad má, na!, Rákóczi híd felhajtójával szemben, hogy a Megyeri vajon miért nem lett mondjuk Szent Özséb híd...? és még sok hülye név lapulhat a tarsolyban, elég csak a budapesti rakpartok új nevein végigfutni) még mindig kint van a plakát szép libazöld alapszínben, de ez Takáts Tamás vakbélműtétje miatt elmaradt (bár vakbélműtét ennél nem nagyon jöhetett volna jobbkor, mert aznap volt épp az Argentína–Belgium és a Hollandia–Costa Rica vb-negyeddöntő, nem tudom, mennyien lettek volna a koncerten, de van elképzelésem), decemberben meg születésnapi nagykoncert. A kettő közt meg pár apróbb. Mert ez nem egy haknizenekar. Ők maguk írják a honlapjukon.
Itt a vége, fuss el véle.
Szólj hozzá!