A Tankcsapdát senkinek nem kell bemutatni. Pontosan ismeri mindenki, még a VW Golf–őrültek is csumára tekert hanggal hallgatják a Mennyország Tourist-ot a Scooter és a Tiesto között. De persze a többség nem a pillanatnyi divatszám hatására lett igazi fan, hanem mert együtt nőtt fel a zenekarral. Amikor 94-ben az esztergomi Molotovban 60-70-en voltunk a koncertjükön, azonnal éreztem, hogy ez egy hosszú szerelem lesz a részemről. És most 2016-ban ugyan olyan izgalommal várok minden Tankcsapda–hírt, mint 22 évvel ezelőtt.
Vörös bársonyszőnyeg a bejáratnál, hostess lányok az ajtóban, fotósok és tömeg. Úgy éreztem magam, mint egy Oscar–gálán, noha soha életemben nem voltam, de valami ilyen érzés lehet az is. Egyet leszámítva, itt nem divatdiktátorok tervezték a résztvevők ruháit, hanem az élet és a rock and roll. Fittyet hányva minden trendi vonalra a puccos megjelenés itt abban merült ki, hogy a rock minden stílusjegye felfedezhető volt az emberekben. Úgy éreztem, hazaértem! Nem kaviár–pezsgő, hanem sör és cigi.
Na de a lényeg a film, ezért nem is szaporítom a szót. Nyilván telt ház van, és a vetítés előtt a három rohadék is beül a nézőtérre. Mindenki kuss, kezdődik a film. (Imádkoztam, hogy a vesém bírja ki a film végéig, ugyanis legurult egy kis sör az aulában...) És most vagyok bajban, mert nem akarom lelőni a poénokat, amelyek szállóigék lesznek, erre mérget veszek. Ez lesz az én generációm Kopaszkutyája. Persze ez a film nem egy korrajz, hanem egy hiteles rock and roll életérzés kulisszatitkait annak minden nyers és mocskos poénjával együtt bemutató dokumentumfilm.
Ahogy a Kopaszkutyába voltak monológok, amelyek tovább éltek a köznyelvben:
Amikor mennek Billhez, mert kell egy énekes a zenekarba, és ő épp bélásozik az utcán a mankójára támaszkodva.
–Te, arról nem volt szó, hogy egylábú!
– És? Nem jobb szélsőnek hívjuk!
A Tankcsapda–filmben hemzseg az olyan párbeszéd, ami kultikus lesz, és mindenre magyarázat egy-egy vitánál. Amikor Lukács arról beszél, hogy meddig tartott a leghosszabb és legrövidebb kapcsolata, vagy amikor Sidi valami flamenco témát játszik az öltözőben, és belép Lukács, vagy amikor Fejes Tomi a Mol vezérkarával tárgyal – és sorolhatnám estig. Vinnyogva a röhögéstől ültünk a moziban, és amikor hazafele mentünk, már bele is volt építve egy-két mondatba a frissen tanult életszemlélet. És persze, hogy tovább röhögtünk.
A vágások hűen tükrözik a zenekar életét. Amikor a turnékról és kulisszatitkairól kapunk egy blokkot, gyors vágások, hangzavar, zene, állatságok, poénok, majd hirtelen vágással a kontraszt. A magánember Lukács, aki a természetben sétáltatja a kutyáit, távol a várostól, a nyüzsgéstől. Azonnal megértjük, hogy milyen is ez az élet. Milyen szélsőségek mentén mozog. A jó értelemben persze.
A Csapda egy önmagához hű zenekar, akik minden szélnek ellenállva ma már egy erős brand-nek számítanak. Önmaguk lehetnek, ami a mai világban igen erős tény.
A három rohadék a filmben mit is csinál? Isznak, büfögnek, sört vedelnek, káromkodnak, röhögnek azon, ki milyen büdös és zenélnek. És tessék, az ország legnagyobb rockzenekara lettek ők, mert a hitelesség árad belőlük. Mennyire jó érzés lehet, hogy elindulsz Debrecenből 89-ben, hogy megváltsd a világot, és rengeteg lepukkant kocsmában zenélsz gombokért, alkalmi melókat vállalsz, hogy az álmodat életben tartsd (és persze magadat). Reménytelenül írod a dalokat, komoly erőfeszítés, hogy vegyél egy csomag húrt a gitárodra, olcsó szesztől fáj a fejed másnap, de nem adod fel.
És 2016-ra presztízs a Tankcsapda köreiben lenni. Presztízs főtámogatónak lenni, presztízs meghívni őket, és kurvára megkerülhetetlenek. Profi stáb van mögöttük, és nem mellékesen, családként működnek együtt. Erről álmodtak – és elérték. Egy ízig-vérig rockzenekar, akik teszik a dolgukat, kizárják a bulvárt, és ha kedvük szottyan, lemennek állatba, mert megtehetik. Ők a szájonbaszott Tankcsapda, akik önmaguk maradtak.
Generációk adják át egymásnak a sztorikat, és generációk találkoznak a koncertjeiken. Fanyaloghatnak a hitetlenek, de próbáljátok meg utánuk csinálni, hogy igazi mocskos rohadékként büfögj, vedelj, káromkodj, röhögj magadon, hogy milyen büdös vagy, és mindezek tükrében érd el, hogy szeressen az egész ország. Hajrá!
Szóval május 13-tól tessék keresni a Mol kutakon a Tankcsapda DVD-t, mert megéri, és persze megérdemeljük!
Köszönjük, Tankcsapda, és rohadjatok meg, de kurva jó életetek van!
Szólj hozzá!