Mindegy, majd elmúlik a világ dicsősége, legyintett az a néhány korabeli zeneértő, aki a punk nyomvonalán haladva nem fordult le a new wave táblánál, és kitartott amellett, hogy rossz arccal is lehet jó zenét csinálni. Hát, nem lett igazuk, s bár a punk újra divat - sosem volt az sem más igazából -, Simon Le Bon, John Taylor és Nick Rhodes elértek a nirvánába. Nem vágynak ők már semmire, a modell csajokat fiatalabbakra cserélték, a régi számokat megvilágosult állapotba hozták hangszerelésileg, éven túl nyúló turnékba bocsátkoznak, és készség szinten hoznak olyan minőséget és bulikat, mint ez a csütörtöki is volt. Na, jó, egy kívánságuk nekik is volt, a színpad mögött előírás szerinti próbatermet kértek, nyilván nem gyakorolni, hanem mert szeretnek zenélni, a koncert az más tészta.
A koncert arra való számukra, hogy a világ minden pontján elmagyarázzák a helyi elgétéknek meg omegáknak, hogy kár fáradni. És ezt teszik rendkívül szórakoztató módon a kívülállók számára is. Ezek a palik gyakorlatilag nem tartottak szünetet a zenélésben, sőt az egymással való zenélésben sem. Nem újjáalakuló bulikat nyomnak, nem reaktiválódnak meg összeállnak, ezek vannak, léteznek, lemezt adnak ki, és ha csak tehetik, nem otthon vannak, hanem turnén.
A múlt csak annyiban érdekli őket, hogy olykor finoman jelzik, hogy például a Frankie Goes To Hollywood Relax című korszakos slágere sem születhetett volna meg, ha ők nem írják meg előtte a Wild Boys-t, amit a két dal kombójaként játszottak el. Hogy mennyire letisztult bennük minden egykori daluk mára, és hogy mennyire sallangmentesen tudnak kamaszslágereket és bravúros melódiákat előadni a világ legtermészetesebb dolgaként, azt talán az érzékeltette legjobban, ahogy zenekari tussal fejeztek be olyan klasszikusokat, mint az Ordinary World vagy a Planet Earth. Meg hogy tudhassuk, koncerten vagyunk ám. Ugyanis a megszólalás és a hangszeres tudás másik bolygó. 30 év alatt Simon Le Bon nem spirituális csakraangollá képezte magát, hanem az egykor egydimenziós, vékony tónusú srác ma azt csinál jóformán a hangjával, amit akar, és teszi ezt olyan tartományokban, amelyek mindegyike külön is Kossuth-díjat hozhatna számára itthon. John Taylor meg basszusgitározik. Ezt azért kell kiemelni, mert ez A basszusgitározás. Színpadi jelenléttel, úgymond. Nick Rhodes pedig gyakorlatilag úgy ismeri a mai technikát, annyira benne van a mai hangzásvilágban, hogy akár most is berobbanhatna a világ popzenéjébe ezzel a frissességgel. A dobos Roger Taylor meg ott van velük, nem véletlenül, mindent tud, amit tudni kell annak, aki ilyen arcokkal zenél.
Az év klubkoncertje volt ez, csak nagyobb feneket kerítettek neki, és pont hárommal volt több kivetítő, mint amit egy pub bulin elképzelünk. Volt velük egy gitáros, egy szaxis meg egy vokalista csaj, aki minden bizonnyal nem a rokonságból került ki, hogy továbbvigye a felmenők tradícióit, pusztán az énektudása és a hangja okán. Olyan volt az egész, mintha leugrottunk volna egy nyugat-európai nagyváros valamelyik felkapottabb éjszakai szórakozóhelyére, ahol éppen egy marha jó zenekar játszik. Baromi jó számokat remekül. Bár ha sörért ment az ember, pontosan tudhatta, hol van: a Papp László Sportaréna official söre a Borsodi. Még akkor is, ha a Duran Duran áll a színpadon.
jan
Szólj hozzá!