Amit Farkas Róbert művel ezzel a formációval, az jelenleg Magyarországon egyedülálló dolog. Ez az ember egy zseni. Nemcsak azért, mert kipattant a fejéből a BB ötlete, ez már másokkal is megtörtént, sőt, voltak nyilván próbálkozások is, de ő volt az egyetlen, aki ragaszkodott az álmához, és következetesen végigcsinálta, kezdve a csapatszervezéstől a zenei átiratokon keresztül a menedzselésig, legyen az pénzügyi, zenei vagy pszichológiai. (Mert ennyi neves művészhez nyilván ez utóbbi is szükségeltetik.) Szóval, bármit csinálhatnak: jó a zene, tökéletes az énekes-dal párosítás, kiváló a hangulat, így Farkas Róbert osztályfőnök úr irányításával rendre ötösre vizsgázik asz osztály. Éppen ezért tulképp nem is kellene mást tenniük, csak - legyenek egy tágas koncertteremben vagy egy nyári kert kisebb színpadán - tehetségük szerint lenyomni az aznapi repertoárt. Hogy ennél többet is szeretnének, értékelendő. Én esküszöm, értékelem is, csak helyenként nem nagyon érdekel, sőt mi több, zavar. (Leginkább olyankor, amikor kibújik belőlem a cékategóriás rendező, aki a vizsgamunkáján kívül aztán az égvilágon semmit nem rendezett). Például akkor, amikor valaki a rendezői balon éppen kivágja a magas cét, és megérdemelne minden figyelmet, s közben a rendezői jobbon éppen belecsapnak valami dramaturgiailag fontosnak értékelt, ám a bal oldali produkcióhoz nem hasonlítható némajelenet játszásába. Valójában egyáltalán nem értem, miért nem csak keretjáték van az egyes számok összefűzésére. És az egeret meg a bohócot sem értem. Meg még néhány dolgot, és néha úgy tűnik, ezzel olykor a szereplők is így vannak, bár Behumi Dóri a világ legbájosabb trafikosnője, és Kiss Tibi elérte, hogy az embernek csorogjon a nyála, amint a mustáros tubushoz nyúl a kolbászsütő bódéjában. Van az úgy, hogy az ember sokáig csinál valamit, és úgy érzi belülről: unalmas. Higgyék el, kívülről nem az. A BB közönségét nem kell motiválni, pontosan tudják, mit szeretnének, és azt is, hogy meg is kapják. Leginkább akkor, amikor a láthatóan sok bosszúságot okozó cilinderektől megszabadulva, a meglehetősen kócos férficsapat csak úgy kiáll a színpad elejére, és elénekel egy csehtamást. Szép pillanat volt. Felért az összes dramatikus játék erejével.
Egyébként a közönséget sikerült bepörgetni, alig akartak hazamenni, mögöttem Életem, a nyugdíjas pár férfitagja vörösre tapsolta a tenyerét. Szóval, lehet, hogy csak engem zavart a színpadi esetlenség, a sztori, amelyben persze bőven volt ötlet, csak éppen nem volt pariban mindazzal a zenei humorral és tartalommal, amit a Budapest Bár magában is képvisel. Az estről készült tévé- és DVD-felvétel is, ha meglesz, mindenki maga döntheti el, mit gondoljon. (DRIL)
Szólj hozzá!