A rövid átszerelés alatt gyorsan körbenéztem mi is a helyzet, és meglepődve vettem tudomásul, hogy kevesebben vagyunk, mint amire számítottam. A színpad elhelyezésének köszönhetően egyáltalán nem volt zavaró ez a körülmény, de négyezer embernél biztos nem voltunk többen. Senki sem esett emiatt kétségbe, egyedül a sörpultnál hallottam negatív hangokat, mert a látogatók életkora 20 év körül mozgott, így a csapos munka híján vicceket mesélt kollégájának. Értékelem a pontosságot, így amikor pontban 9 órakor elsötétült a színpad, az első piros pontot be is írtam képzeletbeli jegyzetfüzetemben. Rövid intro után a Nancy Boy kezdőhangjaira elsőként Steve Forrest az „új" dobos érkezett, majd sorra a többiek. A koncert idejére a háromtagú állandó tagság kiegészült még három fővel, ami mind hangzásban mind látványban előnyükre szolgált, ezen utóbbira értem a gyönyörű szőke billentyűs hölgyet, aki emellett még énekelt és hegedült is. Brian Molko teljesen visszafogott ruhában jelent meg, a fekete ing és ehhez passzoló fekete nadrág utcai viseletként is tökéletes, ez azonban nem zavarta meg a rajongókat, akik az első pillanattól kezdve ünnepelték.
A dühöngőben egy tűt sem lehetett leejteni, levegőt venni is csak a keverőpult mögül, illetve a széleken lehetett, ami azért jelzi, hazánkban is sokan ismerik zenéjüket. A második számnál már át is tértek a legújabb Battle for The Sun zenei anyagára, és erről az Ashtray Heart hangzott el. Ismerve a többi lemezüket azt gondolom ez az album az egyik legjobban sikerült (ha nem A Legjobb) mind közül. Ezen tűnődésem közben villámcsapásként ért az a tény, amire eddig nem figyeltem, mégpedig az, hogy micsoda tűzzel és energiával játszanak a színpadon. A harmadik szám után már egy emberként tombolt a közönség, és abban a szektorban ahol én voltam, rajtam kívül csak egy öreg néni ült, a többiek már mind állva tapsoltak vagy táncoltak. Ritkán látni ilyet és csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy a nézőket ilyen hamar az ujjuk köré tudják csavarni. El lehet persze intézni azzal hogy ez is csak „egy" pop koncert és még a videókat megnézve sem lehet átérezni, milyen jó volt ott lenni. Nekem legjobban a Bright Lights tetszett, a fura fekete-fehér pöttyös hátterével, Molko erőteljes, mégis lágy énekével és a mindent beborító kék fényekkel. Ez az a látvány és hangzás, ami sikerre vitte őket, ami a leginkább jellemző rájuk, és ha meghalljuk vagy látjuk őket ezekről egyből felismerjük.
Azt gondoltam, most volt a csúcs és innét már csak lefele vezet az út, de a Song to Say Goodbye és a The Bitter End még feljebb tette a képzeletbeli lécet. Voltak azért árnyoldalai is a bulinak (vagy árnyaltabbak), mert valahol középen, a Teenage Angst körül kicsit leült a levegő, és pár számig kifújhattuk magunkat, de még ezek sem tűntek olyan mélynek, hogy utólag visszagondolva ne a jót lássam bennük. Ráadásként négy számot kaptunk, és a koncert a Taste in Men dalamára ért véget, ami jelen esetben abból a szempontból szomorú, hogy véget ért az utóbbi idők egyik legjobb és leghangulatosabb bulija.
A legutóbbi lemezével csúcsra jutó Placebo másfél órán keresztül fantasztikus koncertet adott a Sportarénát megtöltő nem túl sok, de annál lelkesebb közönségnek.
- dinnye -
Szólj hozzá!