Florence and the Machine keddi koncertje keresztbe verte az összes nagyszínpados fellépőt, és a Sziget legjobb koncertét adták. De csak eddig birtokolták az első helyet, mert ma hajnal 1:15-kor az alkoholban tartósított amerikai banda, az ír-punk-kocsma-népzene zászlóshajója, a Dropkick Murphys lejött a színpadról, és átvette a stafétát. Ezek az arcok örömből zenélnek és mentesek minden allűrtől – ezt adták át a zsúfolásig megtelt A38 sátor bátor lakóinak. (Ez enyhe kifejezés. Mármint a zsúfolt... Mi már nem fértünk be. aszerk.)
23.45-kor léptek a színpadra, de még 10 perccel a kezdés előtt is készségesen beszélgetünk a backstage-ben, mintha nem is fellépés előtt lennének. Arcukon akkora vigyor, hogy ezért Észak-Koreában már kivégzés járna. Közben a nézőtérről a több ezres tömeg hangja hallatszik, ahogy egyszerre üvölti a sátor, hogy: DROPKICK MURPHYS!
Megfejtettem a zenekar titkát: az amerikai boldog álmot ötvözik az ír zenével és a töménytelen mennyiségű alkohollal. Ez egy sajátos elegy, mert nem a szürke esős Írországban születnek a dalok, és ezért még nagyobb életigenlést csempésznek bele.
Itt az idő a színpadra menni, és ahogy elkezdődik az intro, egy atomcsapáshoz hasonlítható robbanás tör ki a nézőtéren. Irgalmatlan mennyiségű ember, még az utolsó sorokban is szétfeszülnek az izmok, dagadnak az erek a nyakakon az üvöltéstől. Teljes önkívület! Az első dal a The Boys Are Back, melynek refrénje amúgy is tömegüvöltés....
Na, kurvára leírnám milyen energiák szabadultak fel, de sajnos lehetetlen visszaadni. A mély katatóniába szenvedő emberek is felélednek erre a zenére, és az Avicii után homloklebenyük effektív megsemmisülésén keresztülesett embereknek (mint én is) egy igazi gyógyír (éééérted: ír...) volt ez a másfél óra. Kitört az általános boldogság, az emberek egymás nyakában, állványokon állva, mint valami globális bejelentés, hogy ezentúl a szesz mindenkinek alanyi jogon és ingyen jár a föld népének.
A Rose Tattoo slágerüknél ki kellett menjek a sátorból, mert van az az érzés, amikor a boldogság és az agyad elkezd szentimentális játékot űzni veled. Ilyenkor örömödben sírsz és nevetsz, hogy ez a rohadt szemét banda ideutazik a tengerentúlról, és meghalva a színpadon boldoggá tesznek téged. Ezért jöttek! Fel lehet ezt fogni? Milyen mázlisták vagyunk, hogy élünk, hogy itt élünk, hogy itt vagyunk velük, hogy zenélnek nekünk és van hideg sör.
Az 50 fokos hőség a sátorban sem szegte senki kedvét attól, hogy ugráljon és énekeljen, mert ez a koncert egy népünnepély, amilyet még Kádár elvtárs sem tudott megrendezni május elsején, holott "az úttörő oly vidám!" 1993-óta járok a Szigetre, de ez az este benne van a top 10-ben. Vagy nagyon jó pillanatomban kaptak el, vagy tényleg ennyire rohadt jó volt. Szerintem mindkettő kell hozzá. Amikor az ember azt hiszi, hogy nem lehet fokozni a hangulatot, mert attól félsz, hogy összedől az A38 gigantikus cirkuszi sátra, akkor bizony előhúznak Szent Patrik süvegéből egy ászt. AC/DC feldolgozás ír-amerikai szemétláda módon, hogy aki még eddig nem ugrott ki a testéből, az most romokban hugyozza össze magát.
Az ausztrálok legendás dalát (mondjuk mindegyik AC/DC legendás) a TNT-t kenték meg nekünk ír whiskeyvel és egy adag Dropkick Murphys-életérzéssel. Állsz, és nem jön ki hang a torkodon, s csak annyit tudsz kinyögni, hogy: HUHH! Kerekedő szemekkel várod, hogy beinduljon a dal, minden szőrszál vigyázzban áll a testeden, mert tudod, mi fog történni. És megtörténik. Akkor érzed igazán, hogy 100%-ig élsz és mennyire kurva jó ez az élet, csak meg kéne tanulnia mindenkinek kikapcsolnia a tévét. Végleg!
A Dropkick Murphys egy hamisíthatatlan koncertzenekar, akik túl azon, hogy profik, még megszegik a punk kultúra íratlan szabályát, miszerint nem hamisak és tudnak zenélni. Ezt tegnap mindenki láthatta és hallhatta, és azt is, hogy mi az a magas szintű alázat, amit a színpadon mindenkinek el kéne sajátítani. Én nem hittem volna, hogy az első igazi telt ház az A38 sátorban ezen a koncerten lesz. Az élőzene él és kurva nagy igény van rá. Mert itt lehet igazán őszinte nézéseket és járásokat látni. Közel másfél óra tömény whiskey áztatta hangulat, amitől bódultabbak lettünk mint 1 üveg Jamesontól. Mert a Dropkick koncert egy isteni áldás volt, maguktól a félistenektől. (Mert mint tudjuk, Lemmy az isten!)
Mosolyogva adták át mindenkinek üdvözletüket, és orcámra ledörzsölhetetlen vigyort ragasztottak ezzel az élménnyel. Kiálltak, zenéltek, vért izzadtak és több ezer embert juttattak el a csúcsra úgy, hogy közben egy újjal nem nyúltak senkihez. Na, kedves Barry White, már nem csak te uralod G pontokat. Ilyen volna egy tökéletes koncert drága édesanyám. Maradok még pár napot jókedvvel és sörrel: G. (pont) Atus
U.i.: Volt még azért koncert meg Necc Party meg Kasabian meg Color Party...... de ezekről írnak majd mások. Szia, Anyu! És küldj pénzt kérlek, hogy megnyugodjak, nincsenek anyagi gondjaitok. Szerető fiad
Fotók: Kismartoni Matyi
Szólj hozzá!