Természetesen, mint zenekedvelő, nagyjából be tudom azonosítani a stílusát, de a Dire Straits-őrület valahogy kimaradt az életemből. Talán azért is, mert az idén 64. életévét betöltő énekes, gitáros, zeneszerző, dalszövegíró gyakorlatilag apám lehetne, és hát őszintén megvallva a blues és én inkább csak távoli ismerősök vagyunk. Ettől függetlenül (vagy talán éppen ezért) kíváncsi voltam, milyen hatást vált ki belőlem a „nagy öreg” élőben.
Szeretem az olyan előadókat – sajnos egyre kevesebb van belőlük –, akik nem azzal a módszerrel próbálják lázba hozni a rajongóikat, hogy a meghirdetett koncertkezdéshez képest fél, egy vagy akár több órás késéssel látnak neki a „munkájuknak”. Azt hiszem, Mark Knopfler követendő példa lehetne nem csak a világsztároknak, de időnként a hazai koncertező művészeknek is, mivel pontosan nyolc órakor felgördült a képzeletbeli függöny, és kezdetét vette a két órás relaxálás.
Mondom ezt azért, mert a blues-rock-country keverék megfűszerezve némi ír népzenével kifejezetten nyugtató hatással volt rám. Arról már nem is beszélve, hogy a Mester mély, búgó hangja a legzordabb lelket is tisztára mossa. Állóhelyem lévén, az Aréna közepén jó érzés volt átélni, ahogy a közönség együtt él, együtt mozog a produkcióval. A lírai vagy szóló részeknél mély csend, az össznépi zenélésnél pedig ütemes taps kísérte minden rezdülésüket.
Nekem mindig felemelő élmény élő zenét hallgatni/látni, az pedig különösen élvezetes, ha a már-már megszokott alaphangszereken kívül néhány érdekes „eszköz” is előkerül. Noha Mark Knopfler már jó ideje szólóban muzsikál, azért a múltjától ő sem szabadulhat. Ennek köszönhetően összesen 3 darab Dire Straits feldolgozás is helyet kapott a számlistán (Romeo and Juliet, Telegraph Road, So Far Away) a rajongók nagy örömére, de alapvetően inkább az önálló lemezek dalait hallhattuk. Színpadkép, látvány, hang, mind csillagos ötös! Szép, egységes és elegáns volt az egész koncepció.
Szólj hozzá!