Mondom a végét. Olyan átszellemült és lelkes hangulatban indultam haza, hogy majdnem lyukasztottam a buszon. De az átszellemült és lelkes hangulat nálam az érzékszerveim éles üzemmódra váltását is jelentik, így elakadtam, mert előttem az mondta a pasi a lánynak nagy szomorúan, hogy „te soha sem fogsz hozzám jönni felelégül”, a mögöttem ülők meg azt taglalták, hogy Anonymus (a rendes, nem a hackercsoport) sosem élt, csak kitalálták. Elterelték a figyelmemet, ennek ellenére a végállomáson lependerülve még megmaradtak a fülemben az amerikai-francia énekesnő utolsó dalának foszlányai, így zsebemben a teljesen ép jeggyel, dúdolgatva hasítottam az éjszakát.
Az a vicces, hogy én ezt a 25 éves lányt – épp a napokban töltötte be a negyedszázadát – egy tündeszerű lénynek láttam, és egy csomó olyan szó jutott eszembe, amelyektől egyébként kiver a víz (bájos, helyes stb.), miközben pályája elején ő egyáltalán nem egy templomi kórusban, hanem egy csajos punkbandában lépett fel, s a Bad Religionnel, az Anti-Flaggel meg a Gogol Bordellóval turnéztak egész addig, amíg fel nem oszlott a Kievan Rus. Hát, nem egy visszafogott társaság, az biztos…
Hogy tovább fokozzuk a giccset, olyan érzésem is volt, mintha az Andersen-mese balett-táncosa lenne, aki két rendíthetetlen ólomkatonával turnézik, mert úgy őrizték a produkcióját ezek ketten (Simon Beaumont-gitár, Gius Cobelli-dob, ütőhangszerek), mintha bármelyik pillanatban belekaphatna a papírmasé táncosba a tűz. A gitáros srác olykor vigyázzba is vágta a magát, a dobos meg olyan szomorú szeretettel nézett kifele magából, mint akinek tényleg fél lába és ólomszíve van. Pedig vigasztalhatná a tudat, hogy mennyi hangszeren játszik (sok), miközben a mesebeli regruta nem kifejezetten muzikális… Egyébként Maïa is gyakran váltogatta a hangszereket, akadt olyan pillanat, amikor a hátára csapta az egyiket, a kezeit meg szétosztotta a hegedű és azon zongorának látszó tárgy között, amilyet legutóbb tényleg egy karácsonyfa alatt láttam a múlt évszázadban, volt vagy 8 billentyűje, és nagyon szerettem.
Ja, a mezítlábával ráadásul a samplert vagy mit nyomogatta.
Az arcával meg annyira kifejező volt, hogy sikerült vagy 150 fotót készíteni róla.
Ha pasi lennék, beleszeretnék, bár, ha pasi lennék, nem feltétlenül ezt a stílust kedvelném, de lehet. Ez a popsanzon olyan csajos dolog, nem?
Valójában ZAZ-nak köszönhetem, hogy láttam-hallhattam, mert az előzetesben azt írták, az ő japán turnéjának előzenekaraként léptek fel. Ha ZAZ-nak jók, nekem pláne, és nem is csalódtam. Meg nagyon bírtam a 2011-es lemeze címét is (God Is My Bike). El is játszották a címadó számot. Meg a Fóbiáim ábécéjét is, és sok más dalt, amelyek sanzonosan-poposan próbálták a bárpult alapzaját felülírni.
S ha azzal kezdtem, miért szeretem a A38-at, most azzal fejezem be, hogy miért nem szeretem. Sem a Hajót, sem mostanában a többi helyet. Elterjedhetett, hogy aki nem jár koncertre, az köcsög vagy tahó vagy valami, mert egy csomó olyan emberrel találkozom, akiket bazira nem érdekel az adott koncert, így arra következtettem, hogy valami külső kényszerítő hatás miatt mennek csak el rá.
Ezeket arról lehet megismerni, hogy háttal, de legalábbis féloldalt állnak a színpadnak, lehetőleg az első két sorban, de mindenképpen középen, ahonnan jól lehet látni-hallani - és ordítva pofáznak. Megtehetnék ezt normál hangerővel egy kocsmában vagy bárban is, de nekik külön örömöt okoz az, ha ezt egy koncerten, lehetőleg a körülöttük állók rovására, de olykor bizony az előadót is túlkiabálva tehetik. Minden egyes helyen, ahol pultot tapasztanak a „küzdőtérbe”, ez a dolog hatványozottan, az elfogyasztott pia mennyiségével arányosan van jelen. Így nagyon sajnáltam Jónás Verát, a fiatal magyar zenészgeneráció egyik tehetségét és ígéretét, aki a főműsor előtti egyszálgitáros produkciójával nem tudta igazán túlkiabálni a kocsmazajt. Sebaj, az este szép volt, a hangoskodók sajnálhatják, hogy miről maradtak le.
Mert kizárt, hogy akár egyetlen lélekmelegítő dallamfoszlányt is megőrzött volna a fülük ebben a nagy hidegben.
Szólj hozzá!