„Abbás vagy Boney M-es vagy?” – ez a kérdés ebből a távlatból már értelmetlennek tűnik, de annak idején, amikor az említettek a fénykorukat élték, még fontos volt a válasz, behatárolta a további kommunikáció irányát. Ami, szintén ebből a távlatból, azért elég vicces helyzet.
Eleddig kétféle tribute-elgondolást láttam: az egyik, amelyik szóról szóra, illetve hangjegyről hangjegyre akarja megidézni a nagy elődöt, míg a másik felfogásban maguk a feldolgozók is beleteszik a saját egyéniségüket, gondolataikat, elképzeléseiket az újrajátszott nótákba. Én ez utóbbit tartom kreatívabbnak, de a közönség általában az előbbit szereti.
A Waterloo is az elsőt választotta, jól felfogott érdekében, ráadásul annak idején annyira széthallgattuk az ABBA-slágereket, hogy még egy ritmusváltoztatás, pluszhajlítás vagy betoldás is feltűnne. De a svéd ötletgazdák még tovább mentek: addig castingoltak, amíg össze nem szedtek négy kísértetiesen hasonló fazont, hozzácsaptak még két egykori abbás session zenészt – Ulf Anderson - szaxofon, Roger Palm - dob –, valamint a National Symphony Orchestra of Londont (Matthew Freeman vezénylésével), továbbá az eredeti kosztümök hasonmásait és az eredeti zenészek mozdulatait.
És itt romlik el a dolog. Mert ABBA csak egy van, és egy van Anni-fridből, Björnből, Bennyből és Agnethából is. Mindez, amit annak idején magukkal vittek a színpadra – hangzás, design, gesztusok, táncmozdulatok – nélkülük nem működik, hamisan és üresen csillog, még akkor is, ha kinevezik shownak, persze, mindenféle showelemet nélkülözve, mert ugye a két konfettibombát meg a szegény szimfonikusok kényszer szülte táncikálásait nem ér annak nevezni.
Nem tudom, az első pár szám után miért mentek el sokan: eltévedtek az időben, és csalódás érte őket, hogy nem az eredeti ABBÁ-t látják, vagy nem tetszett igazán az utánzat, mindenesetre a hangulat is csak a koncert kétharmadánál forrósodott át. Igaz, épp csak belelendült volna a közönség, amikor 50 perc után legott húszperces szünetet tartottak, és pár perccel 10 után már véget is ért a buli. Próbálkoztak közös énekléssel is: rosszkor. Nem a Fernando az, amelynek a szövegét a magyar közönség könyv nélkül fújja, max. refrén. Hát, nem zengett az Aréna, ettől aztán mindenki zavarba jött, és a következő szám ütemes végigtapsolásával próbálták kiküszöbölni a nyelvi csorbát.
Egyébként tényleg hasonlítanak az igaziakra, bár Bennynek adhattak volna egy S-es gitárt, és az is vicces volt, hogy Björn bármikor fel tudott ugrani a zongorától úgy, hogy a hangzásban nem változott semmi. Fridának kicsit frivolra sikeredett a lay-outja, bocsi, hogy aláfotóztunk, igyekeztünk bugyimutogatás nélküli fotókat kiválogatni. Agnetha volt a legjobb hasonmás, a vokálé meg minden elismerésem. Sőt, amikor a szimfonikusoknak pár taktus erejéig adódott lehetőségük eredeti műfajukban megszólalni, az is rendesen hangzott. Szóltak az ismerős dallamok is, és volt, hogy állva tapsoltak a színpad előtti sorokban helyet foglaló nézők , ami azért volt abszurd kicsit, mert az efféle tiszteletadás leginkább a név eredeti tulajdonosainak járt, a mostaniak semmit nem tettek hozzá semmit, azon kívül, hogy vették a fáradságot, és ideutaztak. Jah, még kijátszották a gyerek-kártyát is, amikor betereltek egy gyerek kórust az I had a dream refrénjéhez, a fináléban meg újra.
Ha sikerült elfeledkezni a színpadról, és az ember kicsit átkonfigurálta a fülét, lehetett azért élvezni ám a dolgot, mert ezeket a számokat anno megírták olyan jól, hogy bármikor átüssék a falat. Főleg az utolsó pár szám szólt nagyon jól, mintha addigra mindenki behergelte volna a hangszerét, és a hangok össze is találkoztak, énekkel, közönséggel, mindenkivel.
A játszott dalok listája
Ring, ring (svédül)
Take a chance on me
Honay, honey
Love me or leave me
Fernando
Chiquitita
I’am a marionette
Eagle
SOS
Money, money
Mammamia
-szünet-
A vokál egyvelege
Voulez vous
I had a dream
The winners takes it all
Hole In Your Soul
Dancing queen
Give, give me
Super troopers
So long
Ráadás:
Does your mother know
Waterloo
Thank you for the music
Szólj hozzá!