Mivel mostanában inkább rockkoncertekhez vagyok szokva, így át kellett programoznom magam erre az ún. crossover-hangversenyre. A végére azért majdnem úgy éreztem magam, mint egy jam-session-ön, de erről majd később. Nagyjából ¾ ház volt, és ez is leginkább a vendégművésznek volt köszönhető.
Amikor a zenekar elindította a zenekari nyitányt (legalábbis én arra számítottam), akkor jóleső érzés kerített hatalmába, hiszen a Who wants to live forever című Queen-dalt kezdték játszani. Aztán az első taktusok után megjelent az est egyik főszereplője, Mahó Andrea, és belefogott ennek az ikonikus darabnak az eléneklésébe. Mint már számos alkalommal, most is kiderült, hogy ez egy borzasztóan nehéz dal, eddig két embertől hallottam a tökéleteshez hasonlító előadásban: természetesen Freddie Mercury-tól és két héttel ezelőtt a Queen-nel most is turnézó Adam Lambert-től.
Ezután kezdetét vette egy valóban minden műfajba belekapó daláradat, ahol egy ízben megjelent Miller Zoltán, hogy magával ragadó stílusával kicsit megtörje a csendesen csordogáló dalfolyamot.
Aztán végre megérkezett az est sztárvendége: José Cura, aki az Eternal Flames című Bangles-dallal nyitott, tréfás angol akcentussal, majd egy duett után sajnos el is tűnt, szerencsére csak rövid időre, amikor visszatért, saját nyelvén, spanyolul (végre!) adott elő három dalt. Később megint egy három, általa klasszikusnak nevezett nótát nyomott, ezúttal a Beatlestől és John Lennontól: az elmaradhatatlan Yesterday-t, a Let it be-t és az Imagine-t. Utóbbit szambásított változatban, a zenekarral szoros szimbiózisban, gitárral a kézben. Látszott, hogy imádja őket, régi jó kollégái a zenészek.
A Nessun Dormával végre megkapta a közönség azt, amiért José Curát a negyedik tenorként emlegetik. A világsztár végig viccelődött a színpadon - Mahó Andrea átöltözéseinél, a zenekarral, a közönség hergelésével, kedvencem a „soha ne viseljetek selyemnadrágot, miközben akusztikus gitáron játszotok” kezdetű bemondása, ami onnan eredt, hogy állandóan lecsúszott a gitár a lábáról, és mivel pántja nem volt, hiszen csak úgy felkapta útközben, így muszáj volt egy törülközőt kérnie, amivel megakadályozza a csúszkálást.
Kicsit olyan érzésem volt, főleg a duettekben, mintha beugrott volna ide egy kicsit énekelni. Laza volt, fesztelen, ahogy haladtunk előre, egyre jobban élvezte az egészet, nyilván a hangját sem kellett kieresztenie úgy, mint egy operaelőadáson. Érződött, hogy lubickol az élményben. A végére úgy belejött a jammelésbe, hogy ráadásként eltolták még egyszer az Imagine-t, a közönséggel együtt, Miller Zoltán is újra ott termett a színpadon és együtt bolondozott a tenoristával. Teljesen olyan hangulat kerekedett, mint egy igazi rockkoncerten, José Cura csak azért nem ugrott be a közönségbe egy jó kis bodysurfre, mert a küzdőtéren is székeken ültek az emberek.
Az esten egyébként az összes olyan hasonló rendezvényeken szereplő dal elhangzott, ami ilyenkor szokott: Barátok, amíg élünk; Hijo de la Luna; Operaház fantomja – A fantom; West Side Story – Tonight; Ave Maria, Porgy és Bess - Summertime; Tell him; Caruso; Time to say goodbye.
Mahó Andrea egy saját dallal kedveskedett a közönségnek, ez egészen kellemes volt a többihez képest: feszes, rockos alapja volt, kicsit musicales, de teljesen évezhető szerzemény volt. Talán ezekből a saját dalokból (ha vannak még ilyenek) lehetett volna több.
Feltétlenül szeretném kiemelni azt a két embert, akik művészi munkájukkal nagyban hozzájárultak a látványhoz, két remek táncos: Németh Eszter és Füzi Attila. Elegáns, érzékeny mozgásukkal emelték az előadás fényét.
Összegzésképpen: Mahó Andreának minden bizonnyal nagy rajongótábora van, de azt hiszem, ez az est José Cura nélkül közel sem lett volna ilyen hangulatú, ennyire vicces és szórakoztató – és nem is jöttek volna el ennyien. Köszönet ezért a művésznő kiváló menedzsmentjének. Sajnos, nem elég csak viszonylag elfogadható szinten dalokat énekelni, hozzá kell adni a személyiséget, a humort, a lazaságot, talán nevezhetjük ezt színpadi rutinnak, de az biztos, hogy ez a fajta kisugárzás, amivel az argentin világsztár rendelkezik – nem tanítható. Remélem, még sokszor láthatjuk őt a magyar színpadokon, mert kell a lelkünknek.
Szólj hozzá!