Az van, hogy nem tudom megszeretni a Syma nagytermét. Túl nagy, túl semmilyen, a székek kényelmetlenek, és ha nincs elég pénzed, akkor messzelátóval nézheted a színpadot, vagy meg kell elégedned a kivetítővel. Eleddig nem vettem részt ebben az épületrészben olyan koncerten, amelynek el tudtam volna kapni a hangulatát, de az is lehet, hogy nem jól választottam műsort. Az Illuzionisták producerének nyilván egy jó nagy helyre volt szüksége, ahová sok fizetővendég befér, ettől függetlenül ez a műfaj azért egy kisebb, intimebb közeget igényel ahhoz, hogy ne távoli kalandként, és ne megfigyelhetők, hanem nagyon is közeli élményként megélhetők legyenek a színpadi események. Ebben a hatalmas térben elveszett az illúzió, a mágia, maradt egy kiváló iparosokkal összerakott majdnem tökéletes cirkuszi produkció. Nem több.
Az Illuzionisták egy olyan vándorshow, amely bejárja a világot - mindenhol óriási sikerrel, a magyar turnén még egy pótelőadást is be kellett iktatni, annyi volt az érdeklődő. A szereplőkről itt írtunk részletesen, most ebbe nem mennék bele. A műsor vagy két és fél órás volt, és nagy lendülettel tette bele mindenki a magáét, ettől függetlenül voltak olyan részek, amelyeknél erős unalom lett úrrá rajtam.
A fő attrakciók nem haladták meg egy vidéki vándorcirkusz repertoárján szereplő kunsztokat, megvolt a vágjuk négybe a lányt meg a tüntessük el a dobozban a zenészeket, hogy aztán a nézőtéren tűnhessenek fel újra, a körítés viszont jócskán meghaladta a vurstliban megszokott színvonalat - értelemszerűen és jóváhagyhatóan hatásvadász, látványos megoldásokra törekedtek.
Az asszisztáló nézők állandó fel-le rángatása és a tolmácsolás miatt azonban akadozott a tempó, a gondolatolvasós résznél pedig azt gondoltam, olyan mélyre ült le a műsor, hogy onnan nem lehet már visszavarázsolni. Egyébként de.
Mindenképpen ki kell emelni a beharangozó cikkünkben meginterjúvolt marylinmansonos pasit (Dan Sperry), aki a műsor legnagyobb pozitív meglepetése volt, mert azok után, hogy gyomorforgató számaival és az átlegemberek számára meglehetősen taszító kinézetével megutáltatta magát a nézőkkel, olyan produkciót nyomott le, hogy elakadt a lélegzet: csak úgy röpködtek a galambok - ami egy sátánista layouttal nyomuló szereplő esetében csaknem bizarr. De olyan kézügyességről gyakorlottságról és tehetségről tanúskodott a mutatványa, amely előtt bárki a kalapját emelheti, ráadásul sem embert, sem állatot nem kellett hozzá felnégyelni - max. eltűntetni...
Hasonló káprázatos kézzel rendelkezett a Feltalálónak titulált, joviális külsejű, kedves úriember (Kevin James), akire nem a kifejezetten zseniális bűvésztrükkjei, hanem a műsort záró illúzionista száma miatt fognak emlékezni, ugyanis úgy vágott félbe egy embert - de nem ám dobozban, látatlanban, hanem a szemünk előtt -, hogy a színpadon érzékelhetően külön életet az alsó és a felső fél... Azon tűnődtem, akarom-e tudni, hogyan csinálja, vagy bőven elegendő a látvány... A második mellett döntöttem.
Nagyon szerencsések azok, akikben nem teng túl a szkepticizmus, és úgy tudnak végignézni egy efféle műsort, hogy közben lelkesedésből, és nem udvariasságból tapsolnak. Nekem ez csak akkor sikerült, amikor az évek munkáját, a gyakorlással töltött órákat és a hatalmas rutint láttam a szereplő mögött, nem pedig a tükrös trükköket. Állítom újra: egy más közegben sikítozva ünnepeltem volna a vízből Houdini módjára kiszabaduló bilincses embert, ezen az estén és ezen a hylen csak együttérzően vártam, mikor lesz vége a szenvedésének.
Szólj hozzá!