Amikor elindultam a koncertre, már a metrón több fekete bőrdzsekis rajongó csapattal találkoztam, csupa külföldi persze mind... A helyszínen a beengedés gyorsan és zökkenőmentesen ment, 10 percen belül a helyemen ültem, ahol viszont már természetesen rengeteg magyar rajongó vett körül. A hangulat pezsgő volt, mindenki borzasztóan várta, hogy színpadra lépjenek az est sztárjai. A közönségen végigpillantva egy külső megfigyelő is megtippelhette volna, hogy milyen eseményen vagyunk, csupa fekete bőrszoknya, piros rúzs, Martensek, ezüst és minden, ami 80-as évek- glam rock- gótkikus stíluselemtárában kötelező.
Az előzenekar a skót The Twilight Sad volt, akik pontban 19.00-kor kezdtek. Ekkor a küzdőtér kb. félig volt, talán ilyenkor az emberek még megveszik az utolsó sört, vagy az együttes pólóit nézegetik a merch store-ban. A koncert kezdete után viszont már folyamatosan szállingóztak be, a hangulat pedig egyre jobb lett. Az együttes énekese teljes extázisban volt egész végig, láthatóan borzasztóan élvezte, hogy a Cure előtt zenélhet, és ez magával ragadta a közönséget is, mindenki egyre jobban rápörgött az indie-s, post-punkos dallamokra. Sokat kommunikált a közönséggel, jókedvű volt, lendületes, és a zenéjük is tökéletes volt arra, hogy előkészítsék a hangulatot az est főfellépőjének.
Amikor a Cure óriási üdvrialgás közepette este 8-kor a színpadra lépett, akkor viszont már egészen más hangulat vette át a helyét. A Shake Dog Shake első akkordjától kezdve a közönség tombolt, és a hangulat az este során egyre csak fokozódott. A kultikus együttes egy közel 3 órás koncertet tolt le a tőlük megszokott profizmussal a magyar (és külföldi vendég-) rajongóiknak. Mindenki nagy örömére természetesen felcsendültek a nagy slágerek, úgy mint a Just Like Heaven, Friday I’m In Love, Boys Don’t Cry, Inbetween Days, Lullaby, de igazából sorolhatnám tovább is, mert az egész setlist igazán színes volt, mindenki hallhatta a nagy kedvenceit, és még néhány új dal is belefért a repertoárba. A táncolós, pörgősebb pop-rockosabb dalok közé persze vegyült a gótikusabb glam stílusú korszakból is néhány dal (Kyoto Song, One hundred years), de az este íve tökéletesen átgondolt volt, és a hangulat egyre csak fokozódott.
A basszusgitáros Simon Gallupon kívül a színpadon nem sokat mozogtak a zenészek, bár ezen nem lepődtünk meg. A fénytechnika és a viszonylag minimál színpadkép mind profi volt, látszott, hogy nem először csinálták meg ezt a showt sem. De először Budapesten hosszú idő után.
A koncert nem egy lemezbemutató turné része volt, sokkal inkább egy “best-of-est” hangulatom volt tőle, és ahogy hallottam, másoknak is, és ezt szerintem a rajongók, akik évek, esetleg évtizedek óta vártak erre a koncertre, borzasztóan díjaztak.
4 blokkra bontották az estét, tehát 3-szor mentek le szusszani kicsit, de nem várattak minket sokáig. A 30 dalos setlistet is különösebb átszerelések, hosszasabb gitárcserék és nagyobb megszakítások nélkül tolták végig. Elképesztően jó volt a hangulat, tudják már hogyan kell nagy bulit csinálni, és a budapesti közönségnek sem okoztak csalódást: Robert Smith többször magyarul köszönte meg a dalok után az elképesztő hangulatot, amihez hozzájárult a fantasztikusan hálás közönség, sőt, a koncert végén teljesen meghatódva a szűnni nem akaró vastapstól szinte alig akart lemenni a színpadról, többször megköszönte nekünk az estét – és hogy ekkora szeretettel vártuk őket. A 4. blokkban, amikor már a végefelé közeledett az este, és a hangulat a tetőfokára hágott, már az ülőszektorban is többen felpattantak táncolni, abszolút felszabadult volt mindenki. Szinte biztos vagyok benne, hogy erről az estéről mindenki csupa szép élménnyel tért haza. Megérte ennyit várni.
MTI fotó
Szólj hozzá!