Nemcsak az én korosztályom, hanem szerencsére a sokkal fiatalabbak is (nálunk is olvasható egy olyan leányzó beszámolója, aki az első budapesti Cure-koncert idején még nem is élt). Aztán vannak olyanok, akik, csak azt hiszik, hogy szeretik és ismerik, de közben inkább csak azt a három számot tudják eldúdolgatni, amiket néha játszott az MTV (nem az!). Persze nekik is jár a szórakozás, és ezt meg is kapták tegnap este.
Én is olvastam egy pár cikket már ebben a témában, a nagy részük lelkesen ír erről a fantasztikus csütörtök estéről. Bár némelyik megpróbálja minél érdekesebb idegen szavakkal jellemezni a dalokat, szinte egyesével; a másik a hangulatról ír (ezzel egyet is tudok érteni, szerintem is ez a legfontosabb), megint máshol azt olvasom, hogy a koncert gerincéből (aminek az első, majdnem két órát tekinthetjük) kimaradtak a "slágerek".
Hát eleve a Cure-nál slágerekről beszélni egy kicsit fura, de erről majd később. Igenis elhangzott az első blokkban Lullaby, az Inbetween days, a Lovesong (!), a Just like Heaven, hogy csak néhányat említsünk. Ha ezek nem slágerek, akkor mi az? Talán a Friday I'm in Love, amit szerintem Robert Smith úgy utál, mint a csuda? Én legalábbis így éreztem. Ez a dal a The Cure Shiny Happy People-ja (REM). Valamiért kellett egy ilyen mainstream-féle húzódal, de talán ők is elfelejtenék ezt nagyon szívesen. (Amúgy ez az egyetlen daluk, amit én egyáltalán nem szeretek, de a közönség nyilván követeli, úgyhogy muszáj játszani) Vagy a Boys don't cry, ami szintén kötelező darab, és mint a befutó dal, nem maradhat ki a setlistből?
Nem hiányoltam egyetlen dalt sem, amikre vártam, mind elhangzottak. Sajnos 1989-ben még nem tudtam részt venni az akkori Cure-koncerten (vidékről nem lehet mindenre eljutni a nagyfaluba gimnazistaként - anyutól kérve a pénzt az útra-jegyre), de akkor néhány - azóta rongyosra hallgatott - lemezük még meg sem jelent. Nézzük a jó oldalát: így most a teljes életműből hallhattam egy igényes válogatást. És nem szégyellem, hiába múltam el 40, megadtam a módját a dolognak: fekete hosszú ruha, fekete hosszú bőrkabát, Martens-bakancs, kalap, fekete körmök, erős fekete szemfestés és vörös rúzs jellemezte a külsőmet. Nekem az átlényegüléshez ez is hozzátartozik, ahogy farmerdzsekiben és kockás ingben megyek rockkoncertre.
Azt nem gondoltam soha, hogy ez egy érvágós zene, nekem mindig az volt a véleményem, hogy inkább zaklatott. Különböző hangulatok váltakoznak, akár egy dalon belül is, ahogy sokan vagyunk ilyen rapszodikusak, jó kedvünk van, aztán a másik pillanatban már nagyon elszomorodunk, majd újra megörülünk valaminek. Ez nem egyenlő a mániás depresszióval, ilyenek vagyunk.
Azt akartam, hogy sose legyen vége ennek a koncertnek. Egyszerre ringatott el és dobott fel (ahogy fentebb is írtam a hangulatról). Nem láttam még a The Cure-t élőben, és így nagyon jólesett a felismerés, hogy milyen fantasztikus gitáros Robert Smith, és óriási énekes is: végig gyönyörű tisztán és ugyanazzal az ideges hanghordozással és mozgáskultúrával nyomta, mint amilyennek elképzeltem a klipek és a zene alapján (persze, most lehet mondani, hogy ott a youtube, megnézhettem volna ott élő felvételeket, de nem akartam, szeretem az igazi "eufóriát"). Egy nagyon klassz zenekart gyűjtött maga köré, kommunikáltak egymással és nagyon jól szólt az egész.
Egyszerűen sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és Robert Smith a koncert végére Kovács Robikává változott, annyira édes volt, mint egy kisgyerek, amikor megköszönte az amúgy remek közönségnek a tapsot és a lelkesedést, alig akart lemenni a színpadról. Szaladgáltak is a Szerelem kismacskái az egész Arénában!
Thank you, we want more!!!!
MTI fotó
Szólj hozzá!