Péntek 13. Nekem eddigi életem során nem volt sok gondom az ilyen híresen szerencsétlen napokkal, azonban most úgy tűnik az én időm is eljött. Szigorúan az esti bulira koncentrálva, a helyszínre érkezve a beléptetésnél megkaptam a szokásos fotós karszalagot, ami elméletben feljogosít a fotósárok használatára.
Előrefurakodni a tömegben nem a kedvenc elfoglaltságom, de a kényszer nagyúr. Amint a rácshoz értem, finoman megkocogtattam a még véletlenül sem a közönség felé néző biztonságos bácsi vállát, aki, mintha kómából ébredt volna, úgy fordult felém és vetett rám értelmezhetetlen pillantásokat. Az ilyenkor szokásos és már jól bevált mutogatósdi után odahajolt hozzám, és halálos nyugalommal közölte, oda bizony még véletlenül se. Pár mondat erejéig megpróbáltam meggyőzni arról, hogy én tudom jobban a karszalagra vonatkozó előírásokat, de teljes érdektelensége láttán inkább visszavonulót fújtam. Sebaj, gondoltam, majd akkor fentről a teraszról. Elindultam hát vissza a bejárat felé, másodszorra törve utat magamnak a már kevésbé kedves tömegen, és a terasz feljáratához érve vígan elindultam a lépcsőn felfelé. Természetesen ismét mutogatásba kezdtem, mire a másik kedves biztonságos bácsi – aki még a telefonbeszélgetését is képes volt felfüggeszteni a kedvemért – azonnal lecsapott, mondván ez sem az én helyem.
No, itt jutott eszembe a Dolly Roll egykori nagy slágere, az Elpattant egy húr, és kissé felingerelt állapotban próbáltam egyezségre jutni a helyi őrzővel. Persze nem jutottam előrébb, vagy inkább feljebb, pedig még a főnököt is megpróbálta előkeríteni nekem az illető a lépcső korlátján áthajolva, de az utasítás – szentírás. Persze nem őket hibáztatom, tudom, hogy csak azt tették, amit nekik mondtak, viszont eddig ilyen problémám nem volt a Trackben, így értetlenül, tehetetlenül és csalódottan próbáltam az általam egyébként igencsak kedvelt Kowáék koncertjére figyelni.
Pedig a zenekar igazán kitett magáért. A hangulatra se lehet egyetlen rossz szót sem mondani, a háttér és a hangosítás tényleg profi munka volt, a dalok pedig magukért beszélnek. A Még nem éden címre hallgató új album alig jelent meg, és máris platinalemez lett. Tulajdonképpen ezt is ünnepelték pénteken, ráadásul az erről szóló hivatalos relikviákat a zenekar tagjai még a koncert alatt át is vehették a színpadon. Igazi örömzenélés folyt, és a csupa pozitív üzenetet közvetítő dalszövegnek köszönhetően a végére már én is megenyhültem.
Ha még 2 órán át hallgattam volna őket, valószínűleg minden gondom elfelejtem, így viszont maradt bennem némi tüske, amit a következő alkalommal remélem orvosolnak majd a helyiek. Addig viszont tüntetőleg egyetlen kép marad emlékbe erről a koncertről. Péntek 13., én így szeretlek…
Koncertfotók rövidesen!
Szólj hozzá!