Manapság csak kapkodom a fejem, egyfelől, hogy milyen együttesek ünneplik a tizen-huszon évüket, meg, hogy milyen együttesek vannak, léteznek, működnek, még abban a szűk spektrumban is, aminél végül simán beszűkültem, amit igazán szeretek, de amit szintén képtelenség utolérni és követni pláne: a progresszív rocknál.
Szerintem a Riverside nevével is a http://www.progarchives.com-on találkoztam először. Vagy nem, ki tudja... De a zenékkel is úgy vagyok, mint a könyvekkel: ha valami nem fog meg, megy a levesbe, mert annyi minden olvasni és hallgatni való van, én meg évről évre közelebb vagyok a finishez, sznobizmusból már régen nem vagyok hajlandó időt múlatni. Szóval szembejött velem a Riverside, aztán jött a gépemre, aztán a telefonomra, és kábé egy éve tartósan ott is tartózkodik ezzel-azzal a lemezével.
Igazság szerint csak nagy sokára néztem utána, hogy kik is ők. Például lengyelek. Hökk! Jó jel! Tudjuk, hogy a lengyelektől jöhet jó, talán elég Czeslaw Niemen-re és az SBB-re gondolni, de lássuk be, ha az utóbbi létezik is még, már nem mai gyerekek. És akkor itt ez a lengyel Riverside, aminek a legutóbbi, 2018-as albuma a Wasteland fent említett progarchives.com-on a huszadik helyen áll. Mondom, lengyel együttes.
Manapság már ritkán csapok le koncertekre is. Az ár/érték arány valahogy eltolódott. Csak arra megyek el, ami tényleg érdekel. A Riverside-raszombaton elmentem. Miért? A Riverside azon progrock együttesek egyike, akik egyfelől saját stílust teremtettek, bátran nyúlnak a múltba, ha kell David Gilmoure köszön vissza, nem lenyúlásilag, hanem tiszteletadásból egy dal szólójában, ha kell, mintha Tangerine Dream-et hallgatnánk – és így tovább, de közben mégis, határozottan Riverside-ot hallgatunk, aki nem elvetemült, csak vájtfülűek számára értelmezhető zenét vakargat össze, hanem aki simán elandalog, simán metálba vadul, simán mer közönségénekeltetősen dallamos lenni, simán nem hagyja, hogy a dalai öncélú virgálások onanizációjává fajuljanak, de simán mer hörögni (szerencsére nagyon-nagyon minimálisan), ha kell, és simán, mindezek mellett annyira szép, összetett, vad zenét játszik, hogy csuda.
Szombaton dugig megtelt A38, a koncert pontosan nyolckor kezdődött. Számomra már az meglepő volt, hogy telt ház volt. Vagyis nem csak én vagyok olyan elvetemült, hogy lengyel progresszív rockot hallgatok. Még ha angolul énekelnek is. Hát nagyon nem csak én vagyok ilyen... Tény, hogy ha a közönség életkorát nézem, akkor a magam ötvenkettőjével a helyemen voltam. Akadtak kilengések a mindkét irányba, de úgy fest, a progrock a negyvenesek-ötvenesek zenéje. Akik már tudnak elmélyedni, de még hajlamosak az ereszdelahajamatra is.
A Riverside nem lacafacázott: a közönség diadalüvöltése közepette színpadra lépett és máris lenyomta az új lemez két nagyágyúját, az Acid Rain-t. Nem tudom, én lepődtem meg jobban vagy a frontember énekes-basszeros Mariusz Duda, de a szám óóóóó-zós részét a közönség (benne én) olyan elementáris lelkesedéssel nyomta vele, hogy csak úgy lesett. Mondjuk tényleg jó a nóta, meg kell hagyni. Rögtön ezután az utolsó lemez címadó nótáját a Wasteland-et nyomták. Csak úgy lestünk egymásra a párommal:
"Rögtön? Elsütik az összes puskaport?" Kiderült, hihetetlenül naivak voltunk.
Ha jól figyeltem, egy szám kivételével lenyomták az egész Wateland-lemezt. Nem egyben, hanem szépen szétaprózva, miközben elővettek jócskán a régebbi dalokból is. Mivel két órás volt a koncert, az arány fele-fele lett. A kezdeti hangulat pedig egy másodpercre sem ült le. Egyértelmű volt: a közönség ismeri a Riverside-ot. Meg az is, hogy a közönség szereti a Riverside-ot.
Ahogyan egyértelmű volt az is, hogy mind a közönség, mind az együttes tagjai élvezik a Riverside-zenéjét. Látszott, nem csupán lenyomják a világ körüli turné, ha jól láttam, harmadik helyszínén, Prága és Pozsony után a bulit. Mindvégig mosolyogva, lendületből, szívből játszottak. Mi pedig énekeltünk, üvöltöttünk velük, hangról hangra élveztük, amit műveltek.
Másodlagos kérdés, de nagyon profin oldották meg a világítást is. Kicsi hely az A38, de nagyon kitaláltak ezek a mindenfelé forgó reflektorok, amik gyakorlatilag alig voltak magasabbak, mint a zenészek, és világítottak mindenfelé, mindenféle színben, számítógép vezérelte precizitással, katonásan, lelkesen, ahogy az kell manapság.
A lemezeken nem tűnt fel ennyire, de Duda a basszusán nem csupán a ritmusszekció része: a legtöbb esetben dallamokat játszott. A dob mögött a mackós Piotr Kozieradzki mint egy érzelmekkel teli gép úgy nyomta a törtritmusokat is: precízen, meglepőn, tévedhetetlenül. A billentyűs Michał Łapaj olyan jókedvű alázattal nyomta a gyönyörű dallamait, futamait, hogy öröm volt hallgatni. A 2016-ban sajnálatosan elhunyt szólógitárost, Piotr Grudzińskit a koncerten egy (egyelőre?) ideiglenes tag, Maciej Meller helyettesítette.
Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a Riverside nagyon úgy járt, mint a nyolcvanas években a Manfred Mann’s Earth Band az egykori BS-ben: nem akarták elhinni, hogy akkora a sikerük, amekkora. Duda nem győzte megköszönni a szűnni nem akaró ovációt, és szentül fogadta, a legközelebbi budapesti koncertig nem kell olyan sokat várni, mint a legutóbbi 2015-ös fellépésüktől a tegnapi napig.
Mennyire volt jó a koncert? Annyira, hogy az inkább Pink-et és Sia-t hallgató szerelemetesfeleségtársam szétnézett ma a Metal Storm oldalán, majd lakonikusan megjegyezte: "Egyik sem olyan jó, mint a Riverside".
Polak, Węgier, dwa bratanki. Különösen, ha a polak ilyen pazar zenét csinál – és ilyen pazarul játssza el.
Riverside, A38, progresszív rock
Szólj hozzá!