A fentiek értelmében kritikát most ne várjon a kedves olvasó, nálunk amúgy is Mohabácsi a könyvtáros, meg fogjuk kérni arra, hogy a közelebbi jövőben kicsit távolabbról véleményezze a dolgot.
Ez a dolog pedig a Legendák útján című könyv, amelyet a Harley-Davidson Budapest vett a szárnyai (kerekei) alá (fölé), és olyanok ajánlották az olvasó és/vagy képnézegető közönség figyelmébe, mint Hobo, Sidi és Lukács László, vagy éppen Mucsi Zoltán.
Egy kis kitérő, hogy a szerzőt, a szókimondása miatt annak idején Koncert.hu-szerte kedvelt Görögh Atust kicsit jobban értsétek. 2015-öt írunk, VOLT Fesztivál, Sopron, Motörhead koncert. Intézem az akkreditációját, s még itthon mondja, hogy ő találkozni akar Lemmyvel. Illetve, most, hogy belegondolok, megeshet, hogy nem az AKAR szót használta, hanem FOG-ot... Kitelik tőle. Kedvesen mosolygok a telefonban és úgy intonálok, ahogy egy gyermekkel beszél az ember, amikor az kijelenti, hogy világhíres tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász vagy bármi más jelentős személyiség lesz: elhinni nem fogod, lelombozni nem akarod. Bejuttatni a fesztiválra még képes vagyok, a csodákra azonban még várni kell... Aztán, már a fesztivál idején egy este valami orednáré buliban csörög a telefonom – az Atus. Ordít a készülékbe: TALÁLKOZTAM LEMMYVEL! Baszki, mondom a körülöttem topogóknak, ez TÉNYLEG megcsinálta!
És le is írta, itt, most újraolvastam, hát, az eltelt évek alatt valszeg megszentimentálisodtam, mert könnyek szöktek a szemembe olvasás közben. Nyilván benne van az a tény is, hogy Lemmy ekkor járt utoljára nálunk. A búcsúzót is Atus írta.
Ha csak ezt a két cikket elolvasod tőle, nem nehéz rájönni, mennyire fontos számára a zene. Nem csak Lemmy, de ő kiváltképp. Meg arra sem, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor sanszos, hogy véghez is viszi – ezalatt a pár év alatt villantott ilyesmiből párat, amiért mindig felnéztem rá a meg nem valósult álmokat poros polcokon őrző szertárosok néma tiszteletével.
Szóval, hősünk 25 évig dédelgette az álmot, hogy egyszer végigmegy a 66-oson, a világ leghíresebb országútján. (Negyedszázad pont arra elegendő, hogy az emberek letegyék a vágyaikat, és elmerüljenek a napi feladatok megoldásának poklában vagy mennyországában, esetleg felváltva.) Elindult Chicagóból, és megtett nagyjából 13 000 kilométert Los Angelesig, közben a Rainbow Bárban lepacsizott a Cypress Hill tagjaival, tett egy látogatást Neverland-ben és beugrott a Hard Rock Cafeba, s természetesen meglátogatta Lemmyt is. Mondjuk ez csak pár momentum: irdatlan mennyiségű zenei utalás van a könyvében, plusz rengeteg kaland, kultúra, Amerika, rock and roll. Mint az El camino, csak a 66-os útra leképezve. Ahogy fogalmaz:
"Ez az utazás nem egy befizetett túra volt, hanem egy rögtönzésekkel teli vándorút. Egy olyan zarándoklat, ami mindazt hirdeti, ami vagyok és amiben hiszek: szabadság, utazás, izgalom, változatosság, a végtelen és ismeretlen út, valamint a Rock and Roll! Ha lehet ilyet mondani, egynek érzem magam az eltaposhatatlan 66-os úttal."
Szamarak, verdák, indiánok, útmenti bisztrók, több mázsa hamburger, parák és nagy találkozások. Mindent felülmúló lelkesedés, nem titkolt hullaság, lábad meg a pedálon... Mert komolyan úgy érzed, egy senki vagy, ha nem vágsz azonnal neki. És ezek csak a szavak – a fotókat nézegetve az ember úgy érzi, mintha ott lenne, és ebben kicsit sem zavaró, hogy a képek jelentős részén ott a szerző is – nem a könyv miatt volt az utazás, hanem fordítva.
Van ezeknek a nagy álmokat beteljesítő projekteknek egy buktatója: mire odaérsz, semmi sem olyan, mint ahogy elképzelted. Görögh Attila történetében az a jó, hogy átengedi a valóságot magán, és teljes egészében úgy éli meg, ahogy az van. Nincs rinyálás meg nem ilyen lovat akartam. Nem a lovat akarta, hanem a lovaglást, de ezt Coelho biztos jobban meg tudná fogalmazni.
Vagy a szerző, akinek zárógondolatait egyszerűen kiloptam a könyvéből, talán elnézi nekem. Mert ez összegzi mindazt, amitől ez a könyv igazán szerethető:
"Ahogy a különböző feldolgozásokat is mindenki a saját szűrőjén át értékeli, úgy a 66-os utat is mindenki másképp látja. Én a saját értelmezésemben vetettem papírra a gondolataimat és helyenként heves érzelmeimet, hátha valaki kedvet kap, és elindul a saját legendái nyomába. Ez az út megtanított arra, hogy ha elhanyagoljuk az álmainkat, akkor ugyanúgy eltűnnek, mint a Route 66. Ugyanúgy keresgélni kell majd bozóttal benőtt ösvényeit, mint ahogy mi kerestük néha az eredeti nyomvonalat. Csak azt tudom mondani, hogy bármikor újra megcsinálnám, mert nemcsak egy sima aszfaltos úton mentem végig, hanem alápakoltam a negyven évem alatt összegyűlt gondolatokat és érzéseket is. Ez az én utam! Kicsit kopott, kicsit régi, de kultusza van, és minden kilométerére jut egy legenda. Ezeket nem tudja kiradírozni az idő. Mindig parázom, amikor valami várva várt esemény közeleg az életemben, hogy milyen lesz úgy élni utána, hogy elmúlik az az addiktív érzés, a várakozás belőlem. Most kiderült számomra: felemelő! Mert szeretem ezt az utat, mint az életet!"
A könyv keletkezéséről és az utazásról itt bővebben olvashatsz.
Görögh Attila, Legendák útján, könyv, 66-os út
Szólj hozzá!