Kicsit menjünk még vissza a szilveszter éjszakára. Ha valaki nekem egyszer azt mondja, hogy az év utolsó napján a Szenes Iván-emlékkoncertet nézem meg a Nagy Ferót és a hiszekegyet szavaló Kormoránt a tévében, az éjszaka hajnalig hátralevő részében meg a pleisztocénban készült külföldi videóklipeket és a Gilmore Girlst – kiröhögöm.
Azt sem nagyon hittem volna el senkinek, hogy a fent említett műsorok közé – valami különös véletlen folytán – becsúszott szimfonikusokkal felturbózott Metallica-koncert képei és soundja könnyeket csal a szemembe és a bográcsolás mellé szóló (háttér)zene első taktusára azonnal elkezd rángatózni a lábam.
Továbbá, ha valaki nekem tavaly ilyenkor azt mondja, hogy egy év leforgása alatt a feje tetejére áll az életünk, és (denevérként) a plafonról lógva, maszkos pofával gyűjtjük a nyálunkat, hogy köpjünk erre az egészre, egyszerűen nem értem, miről beszél.
Ez az év minden bevett szokásunkat elsodorta.
Többek között nem nyitotta meg a Dürer kertszínpadát a Korai, nem is zárta azt, sőt: azon a címen, ahol megszerettük a helyet, maga a Dürer sem lesz soha többé. A másik korais hagyomány a január elsejei koncert volt mindig – indult a régi Gödörben, vagy én már csak onnantól fogva arra emlékszem rá, aztán áthurcolkodott az új Gödörbe, majd nem is tudom hova, tavaly a TRIP hajón volt.
Nem állítom, hogy mindegyikre sikerült eljutni – függött az előző éjszaka intenzitásától, de amikor igen, akkor az igazán remek évindításnak számított. Szóval, többek között Korai koncertre SEM mentünk el, sem tavaly, sem idén. Ha nem jött volna a második hullám, ami cunamiként ragadta magával a maradék reményünket, akkor most jönne pár bizakodó sor arról, hogy minden jó lesz, de inkább a kivárásra játszom – túl sokszort éledt fel a remény ahhoz, hogy aztán egy szöges bunkóval homlokon csapva, zuhanórelülésben álljon bele a földbe. Hogy valami pozitívat azért mondjak: a remény hal meg utoljára.
Addig is és a koncertek helyett is a figyelmetekbe ajánlok egy könyvet, ami a pszichedélia ösvényét immáron 30 éve koptató Korai Öröm eddigi történetét örökítette meg – a B-oldal most jön :)
"A Korai Öröm stílusát senki nem tudja meghatározni. A zenekarnak soha nem volt menedzsere és kinevezett vezetője. Maguk a zenészek sem tudják pontosan felsorolni, hányféle formációban léteztek, azoknak kik voltak a tagjai és mikor. Ám ez a zenekar Szentpétervártól Dublinig bejárta Európát, nagyszínpados volt a Szigeten és az Ozora fesztiválon, kétszer is az év koncertzenekarának választották, fellépett a Fővárosi Nagycirkuszban, a Rudas fürdőben és a Katona József Színházban. A közönsége harminc év után is ugyanolyan önfeledt táncba kezd a koncertek alatt, mintha nem is múlna az idő. Megszámlálhatatlan szív energiája került ebbe a történetbe, amelyben végigjárjuk a Korai Öröm zenekar kiszámíthatatlan és elkerülhetetlen fordulatokkal, lehetetlen sztorikkal és kalandokkal teli pályáját." (Járó György)
"A Korai Öröm zenéje ellenállhatatlan, látnoki, ugyanakkor emberi, természetes, agytágító. Nagyon erősen ajánlott, abszolút klasszis.” (Crohinga Well, Belgium)
„Döbbenetes, ami a színpadon folyik: lüktető, villódzó fények, sámánszerű tánc és zene, ritmuskavalkád, mindenféle fúvós, kísérteties hangok és mindez valami elképesztő hőfokon, hatalmas dinamikával. A Korai Öröm a legizgalmasabb zenét játszó magyar zenekar.” (Jankovics Zoltán)
„Este a srácok feljöttek a színpadra, és életük legjobb koncertjét csinálták meg, annyira jól sikerült, hogy szerintem benne volt a Sziget huszonöt évének tíz legjobb koncertjében, mintegy hatezer koncert közül.” (Kovács Tamás)
Ezek a szövegek az elsőként idézett Járó György által megírt könyv borítójáról származnak. Adná magát, hogy az ember maga vesse papírra a zenekarral kapcsolatos élményeit, ha már – ha nem is 30, de – 29 éve jár a koncertjeikre, de elég nehéz a barátokról a kellő távtartással (másfél méter?) írni. A Korai elképesztő jó. Pontosítok: Korai-koncerten lenni elképesztően jó. Ez alatt a 28 év alatt számtalan helyen és számos alkalommal teszteltem – hihettek nekem. Legalábbis azok, aki szeretik ezt a stílust. Ráadásul a zenekar története egybefonódik a magyar underground és alternatív zene történetével: jó pár olyan helyen bepecsételték a jelenléti ívbe a nevüket, amelyekre már csak fájó nosztalgiával emlékezünk.
Kicsit csússzatok vissza ahhoz a részhez, ami a Szigetről szól. Az nem egyszerűen egy koncert volt. Az egy beugrós koncert volt.
"Két nappal előtte voltam Korai bulin, láttam, hogy kurva sokan vannak, tele van velük a színpad, hangosak, szólnak, mint az állat. Gondoltam, ha megkapják azt a vizuált, amit a Prodigy és a nagy projektorokkal vetítenek, nem akármilyen élmény lesz. Tehát rákérdeztem: van bulitok? Az ajánlatom: szombat este főidő, Nagyszínpad. Csak néztek, hogy mi van??"
A koncert után Vécsi Tibi fél órán keresztül ordítozott, hogy
“Mi voltunk a Prodidzsáj!”.
Nem, ők a Korai Öröm, az egyetlen olyan zenekar, amelynek koncertjein – az igazolt hiányzásoktól eltekintve – 28 éve javarészt ott vagyok, és imádom őket :) Ha ismered a zenekart, a könyv remek kiegészítés a valósághoz, ha nem, akkor remek alkalom arra, hogy megismerd őket, hogy mire visszajön az adás, akkor te is megtapasztalhasd a Korai-érzést.
Még róluk:
Hajnal háromkor a Tibi néha nincsen meg
Wanted Podcast #25 // Korai Öröm 30
Korai Öröm, könyv
Szólj hozzá!